A fal másik oldala
Nemrégiben érkeztünk meg a Szentföldi zarándok útról. (2009 november 11 és 22 között.) Kevesen voltunk, de az ilyen csoportnak is megvannak a maga előnyei. Rendkívül sok helyre tudtunk eljutni. Olyanokra is, amelyet nagyobb csapattal nem lehetett volna megtenni. Ellátogattunk Betlehembe is. Itt utoljára van annak már jó tíz éve is, hogy voltam. Nagy izgalom volt a számomra. Bevallom őszintén sok előítélettel indultam neki a kalandos útnak. De mivel néhányan az utastársak közül szerettek volna elmenni, nem akartam egyedül elengedni őket – úgy gondoltam, hogy ha „veszni kell hát vesszek én is, de egyedül nem engedem el a csoportomat”. Bátorságot „szimuláltam”, de valójában sok volt bennem a félelem. Ellenséges terület, ahová nem jó, ha az ember kellő védelem nélkül lép be. De hála az Úrnak idegenvezetőnk és munkatársunk, Fredi Winkler is hasonlóan gondolkodott, mint én! Ő sem engedte el magában a kis csoportot!
 |
| Az arab idegenvezető |
Elindultunk hát „világot látni”! A bejutás „idegeneknek” meglepően könnyű volt. Útlevelünket, mint egy bérletet magasba emelve elég volt felmutatnunk az izraeli katonáknak és már indulhattunk is. Gyalog át a „falakon”, keresztül a sorban álló arabokon. A fal másik oldalán már várt bennünket egy arab keresztény fiatalember, aki meg kell mondanom, hogy rendkívül előzékeny és udvarias volt. Végig vezetett a sok római és ortodox katolikus kegyhelyeken, elmondta, hogy hol állt a bölcső, hol a „kis Jézus”, merről jöttek a pásztorok szóval csupa érdekességet. Persze, hogy ebből mennyi az igaz nem firtattam. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy végre testközelben érezhettük a „szegénységtől éhhalál szélén lévő ártatlan palesztinokat”, kíváncsi voltam, hogy hogyan élnek és hogyan állnak a turistákhoz.
Nos! Szegénynek egyáltalán nem mondhattam őket, az üzleteikben kétszer olyan drága volt minden „turista bóvli”. A házaikat pedig még a budai villatulajdonosok is megirigyelhették volna. Az üzletek pedig tele élelemmel. Szemmel látható volt a jólét!
Ígértek fűt-fát a boltokban, a vásárlások során mégsem adták meg a megígért százalékot. Egyáltalán az arab tolakodó arrogancia végig kísért bennünket az ott létünk alatt.
Bizony boldogabbak voltunk valamennyien mikor végre újra „szabad földön” járhattunk.
A visszautunk sem ütközött különösebb akadályba, sípolhatott a biztonsági berendezés, ahogy akart, minket csak hívtak-küldtek az izraeli határőrség. Turisták vagytok- csak menjetek!
Megúsztuk –mondtam Cserna Gábor operatőr kollégámnak. Az ő véleménye is megegyezett az enyémmel – Nem érte meg!
Különös „démoni” lelkület tölti be azt a vidéket. És igen jól teszi, aki elkerüli azt!
Lelki csapdák tömege veszélyeztetett minket is. Csak egyet: Az arab idegenvezető nem mulasztotta el, hogy ne beszéljen a „falakról” az ő bezártságukról. «Nem falakat, hanem hidakat kellene építenünk, egymás között».
Bizony majdnem beleestem én is az ördög csapdájába! Megsajnáltam és azt gondoltam, hogy tényleg! Nahát szegénykék!
Ekkor hangzott fel bennem egy belső hang: Kérdezd meg, hogy miért épült a fal?
- Nem a lövöldözések miatt építették a falat? Tudomásunk szerint innen lőtték az izraeli lakosságot?
- Hát igen, de már nem!
Ugye észrevettétek „de már nem!” Igen mert csak kordában tartva marad ez a «vad és engedetlen nép» - ahogyan Isten nevezte őket – békességes!
 |
| A fal másik oldala |
Vigyázzatok Ti is, ha jön az ellenség csapdába ne essetek!
Üdvözlettel: Nagy Erzsébet
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.